[slideshow_deploy id=’4751′]
A múlt héten nagy lázban égtünk, mert iskolánk énekkara és zenekara ismét fellépni készült a “régi” óvodájában. Miután hétfő reggel a kellő módon – énekkel, és némi történeti áttekintéssel – megemlékeztünk a Zene Világnapjáról, izgatottan vittük a hírt az oviba is. Ott a gyerekek már tudhattak valamit, mert nagyon megörültek nekünk. Miután az ovisokkal közösen megcsináltuk a “színpadot”, hihetetlen figyelemmel és fegyelemmel kísérték a hangolásunkat. (Jól eső érzés volt ez egy iskolai pedagógusnak :)) Már az első dalnál kiderült, értő közönségnek játszunk, mert akik ismerték a nyitó dalunkat (Csigabiga szereti a csoki fagyit…) lelkesen énekeltek. Természetesen olyan dalokkal is készültünk, amiket az ovisok is tudnak. De jött a meglepetés! Laci bácsi rengeteg ritmushangszerrel készült, amit a gyerekek nagyon ügyesen használtak. Az óvó nénik munkáját dicséri, hogy az énekük mellett teljesen ritmusban csörögtek-zörögtek. Könnyű dolga lesz jövőre a tanító néniknek ennyi tehetséges gyerekkel. A “litéri szimfónikus zenekar” műsora után jött egy kis tánc, a Bújj, bújj zöldág… kezdetű dalunkkal, ahol Laci bácsi mellé bekérezkedett több volt-ovis-iskolás is, mert ugye “a játék, örök”!
Úgy az ovisok, mint az iskolások is fel voltak dobódva a kis műsorunktól. Kifelé menet is énekelték a kedvenc dalunkat. Pedagógusként ekkor jött a meglepetés számomra. Pakolás közben vissza kellett mennem a terembe, és láss csodát, a nagycsoportosok ültek a sarokban és lelkesen énekeltek és zenéltek, most már a saját hangszereikkel. Az hiszem, így gondolta Yehudi Menuhin a zenei világnappal kapcsolatban.
Moldován László
zenetanár