A Börzsöny és a Pilis után idén a Vértesbe szerveztük meg a gyalogos vándortáborunkat.
A móri vasútállomástól indulva, a várost magunk mögött hagyva, és egy fagyizást beiktatva, értünk be a vértesi rengetegbe, ahonnan csak a csak a hetedik napon keveredtünk ki Oroszlánynál. A vadregényes romantikát a legtöbb helyen még a térerő sem zavarta meg.
A nomád táborhelyek között volt olyan ahol, melegvíz és áram sem volt, de hamar megtanultunk alkalmazkodni az adott körülményekhez. A napi ajánlott túraútvonalakat közösen átbeszélve, megvitatva, sikerült egy kis ráhatással a hosszabbik útvonalakat választva bejárni a vidéket. A hosszabbításokkal is szinte mindennap hamar teljesítettük a napi adagot. Kreatív ötletekkel kellett előállnunk, hogy az estéket is hasznosan töltsük. Az útvonalhoz kapcsolódó kvíz feladatokat, növényismeretet, vetélkedőket, vidám játékokat találtunk ki, ezekben mindenki aktívan vett részt. Jó volt látni, hogy a gyerekek napról-napra egyre jobban tájékozódva, figyelve, érzékenyen tudtak a természetre ráhangolódni. Volt szerencsénk egy kicsi kis faluban, Kőhányáspusztán, ahol összesen hatan laknak, megismerkedni a helyiekkel. Feri bácsi tájházának megtekintése örök emlék lesz mindannyiunknak. Utolsó nap délelőttre maradt az oroszlányi bányamúzeum látogatása. Nem gondoltam volna, hogy ilyen érdekességeket rejt a bánya. Szakszerű, érdekfeszítő vezetéssel jártuk be az egykor működő létesítményt és ismerkedtünk meg ennek az igazán veszélyes foglalkozásnak rejtelmeivel.
Szívből gratulálunk ennek a maroknyi kis csapatnak, hogy ilyen jó hozzáállással, a komfortzónájukon túllépve végig gyalogolták velünk ezt a hetet. Bízom benne, hogy jövőre egy új helyszínen, új kihívásokkal folytathatjuk utunkat.
6 nap 91 km – teljesítve!
Csilla néni és Ildikó néni, a táborvezetők
