Az idei tanév első túrájára új útvonalat terveztem, kicsit elszakadva a Balaton partjától. Már régóta érlelődött, hogy a diákokkal eltekerünk Veszprémen keresztül Nemesvámos irányába, márt csak azért is mert tudtam, hogy a római időkből fennmaradó emlékek is találhatók arrafelé.
Nagyon szép szeptember végi szombaton vágtunk neki 7 fővel az „ismeretlennek”. Azt meg kell mondjam, hogy a létszám miatt csalódott voltam, pedig minden fórumon hirdetve volt a kerékpározási lehetőség. De aki eljött, egy nagyon izgalmas napot tudhat magáénak és a tekerés melett még megtudhatott egy két meglepő érdekességet a római időkbeli építészetről.
A túra legkeményebb szakasza rögtön az elején várt ránk és teljesítve a Nemesvámosig tartó szakaszt – kb. 18-19 km – megállapítottuk, hogy folyamatosan, de szerencsére nem túl meredeken, de felfelé kellett hajtani a vasparipákat. Mindenki nagyon szépen egyenletesen haladt, így egy jó óra alatt elértük a Baláca-pihenőt. Meg kell mondjam, nagyon izgultam a veszprémi szakasztól, de le a kalappal a veszprémi úthálózat kezelők előtt, mert nagyon egyértelműen és szépen kitáblázva haladt a kerékpárút, meglepően szép, zöldövezeti területeken.
A múzeumba begurulván szusszantunk egy keveset, feltöltöttük energiatartalékainkat, majd alaposan szemügyre vettük a római kori épületeket, építészetüket. Többünkben megfogalmazódott, hogy szívesen visszamennénk abba korba, amikor a villa fénykorát élte, mert az a benyomás ért minket, hogy jó lehetett itt az élet.
Feltöltődve energiával és egy kis ismeretanyaggal, nekivágtunk Felsőörsnek, majd onnan Almádiba vettük az irányt. Leszámítva, hogy egy rövid kis szakaszon a 73-as főúton is kellett haladnunk, nagyon élvezetes volt a több mint 18 km-es lefelé gurulás. Mondták is a többiek, hogy ez a jó kerékpározás – mindig elmondom, hogy az a jó a felfelé tekerésben, hogy utána aztán…..Na szóval mindenkinek tetszett ez a szakasz.
Almádiban ismerős volt már a „járás”, ami egyenesen a fagyizóhoz vezetett és mindenki elnyalt pár gombócot. Innen már, talán mondhatom, hogy szinte csukott szemmel is hazataláltunk volna, de az uszodához vezető autóút mellett, egy keskeny kis erdei ösvényre tértünk le hogy kissé izgalmasabbá tegyük az utat. Ez jó ötlet volt!
Mivel nem sokkal voltunk túl az ebédidőn – mindenki várta már a szombati ebédet – amikor Litér felé közeledtünk, mindenki olyan lendülettel haladt felfele a Litérre vezető emelkedőn, hogy csak néztem és a meghirdetett érkezési időhöz képest egy órával korábban megérkeztünk, ami általában nem szokott bekövetkezni.
Köszönöm a maroknyi csapatnak a részvételt és a közös élményeket!